Sem a futók, sem a szülések, sem a szülés utáni új élethelyzetek nem egyformák. Ez csak egy történet a sok közül – az enyém -, de remélem tudok vele mások számára is hasznosat, vagy legalább érdekeset elmondani.
Naiv kezdetek
2022-ben, 1 nappal a maraton előtt tudtam meg, hogy gyermeket várok. Életem addigi legjobb futó formájában voltam, és nem nagyon aggódtam, hogy bármi is problémát okozna. Valahogy úgy képzeltem, hogy nagyjából a szülőszobára is kocogva fogok menni, és az volt a terv, hogy szülés után úgy 3 hónappal már kezdem is újra a futást. (Igen, nyilvánvalóan semmit sem tudtam várandósság alatt a testben létrejövő változásokról, a szülésről és az újszülöttekről.)
A maratont sikeresen teljesítettem, és a következő hétvégén még kb. 30 km-t lenyomtam az UltraBalaton Trail-en, de azért már éreztem, hogy már kettő helyett veszem a levegőt…
Aztán talán még kétszer tudtam elmenni futni, mire minden bajom lett: a szívem ki akart ugrani a helyéről, alig kaptam levegőt és émelyegni kezdtem. (Egyik barátom meg is jegyezte, hogy ő mindig így érzi magát, ha fut, ezen azóta is mindig elmosolyodom, ha eszembe jut 🙂 )
1 hónap után feladtam, és nem is próbáltam többször elindulni futni. Maradt a kismama jóga, az erősítés és a séta. Azt leszámítva, hogy a gyermekem úgy tűnt igencsak ellenzi a futást (az az első 70 km lehet, hogy kimerítette a keretet nála), a terhességem nagyrészt problémamentes volt.
A keserű valóság szülés után
A következő csalódás a császármetszéssel ért, ami semennyire nem szerepelt a számításaimban. Bár ezt is igen könnyen megúsztam, a szülés utáni első hónapokban a testem nagyon nem úgy üzemelt, mint amihez szokva voltam, és ez nagyon megviselt.
A tervezett 3 hónap után elkezdett futás ott bukott el végleg, hogy volt egy fiam, aki az élete első fél évét nagyrészt rajtam töltötte – egy fél órára sem tudtam volna egyedül kilépni a házból – és egy 4,5 ujjnyira szétnyílt hasizmom, amiről korábban nem is tudtam, hogy előfordulhat.
Én megtettem mindent, amire képesnek éreztem magam: gyermekágyi torna, szülés utáni regeneráló tanfolyam, 6 hónap célzott szétnyílt hasizom torna… Így sikerült végül 2,5 ujjnyira összezárni a hasizmaimat, mire a fiam 11 hónapos lett. Ezzel még mindig nem javasolják egyébként a futást, de én ennyi idő után már biztos voltam benne, hogy úgyis érzem, ha valami nem oké, úgyhogy elszántam magam a visszatérésre.
Az első kocogás
Az első lépés az volt, hogy egyik este kimenőt kértem, hogy én sétáltathassam meg a kutyát. Akkora a férjem – ugyan még nem annyira magabiztosan – már el tudott tölteni 20 percet a gyermekkel úgy, hogy elhagyhassam akár a házat is közben 🙂 Van egy jó köröm a környéken, amiről véletlenül tudtam, hogy nagyjából 2 km hosszú, azt gondoltam körbe séta-futni. 2 perc futás – 1 perc séta nagyon könnyen hangzott.
Kijózanító élmény volt. Nem ment fel igazán a pulzusom, de még a komótosabb tempó sem tűnt könnyűnek, és minden furcsa érzés volt. A lábaim, a törzsem, a tüdőm… semmi sem úgy működött, mint emlékeztem. De nem voltam csalódott. Számítottam rá, hogy nem leszek rögtön a régi, illetve sokszoros újrakezdőként tudtam: ez csak átmeneti, nem tudni mennyi idő, de újra a régi leszek. Vagy inkább még jobb.
Az első “edzésterv”
Pár napra volt a fiam 1. születésnapja, úgyhogy nagyon adta magát az időpont, hogy komolyan nekiugorjak a futásnak. Eljött az ideje, hogy a csodaszuper futóbabakocsit végre rendeltetésszerűen használjam. Nagyon elhivatott voltam: minden második nap futás. Az órámat valójában csak arra használtam, hogy vezesse az “edzést”. Nem néztem se tempót, se pulzust. Ha bizgett az óra futottam, ha újra bizgett sétáltam. Ötször 2 perc – 1 perc, babakocsival körbe-körbe.
A következő héten 3 percek, utána 4 és 5 percek jöttek, minden héten hármat futottam, majd emeltem a futáson. Borzasztó óvatosnak gondoltam, de ez valahol indokolt is volt, ha már a nem jól záró hasizmaim előtt toltam egy kb 20 kiló összsúlyú babakocsit futás közben.
Gondoltam erre még egy kis plusz nyomás nem árt, így beneveztem a Soproni Éjszakai Futásra, amit szintén csak babakocsival tudtam teljesíteni, mert senki nem tudott volna vigyázni a fiamra. Ez egy 5 km-es városi kör, de komoly kihívásnak tűnt.
Felkészülés az első versenyekre
Az 5 perc / 1 perc futás-séta váltogatásokkal már 4 km feletti edzéseim voltak, így egy hétvégén megpróbáltam, hogy mi van, ha 3 km-t próbálok egybe futni – ezúttal babakocsi nélkül. Sikerült. Így már kezdtem úgy érezni, hogy a nevezés nem is volt olyan elvetemült ötlet.
A következő 2 hétre taktikát váltottam: hét közben 2 babakocsi futás (3×1,25 km, aztán 3×1,6 km), hétvégén pedig egy magányos futás (30 perc egyben, majd 40 perc egyben). Ezzel csendesen felkészítettem a családot az azóta is tartó rutinra: szombat délelőtt Anya fut.
A következő héten volt a verseny. Természetesen muszáj volt biztosra mennem, ezért kétszer is lefutottam babakocsival az 5 km-t. Ahogy a mérnökök mondják: egy mérés nem mérés.
Ezt a 3 hetet edzőként biztos nem így írnám ki egy velem dolgozó futónak, de mondhatjuk úgy, hogy működött. Ugyanis miután már nem izgultam azon, hogy végig tudom-e futni a távot, végül korcsoportos 4. helyen toltam be a kis szekerünket a célba – egyetlen babakocsis indulóként.
Mondhatjuk, hogy ezzel vérszemet kaptam. Gyorsan beneveztem a Soproni Crossfutás 5 km-es távjára is, 1 hónnappal későbbre. Ha már babakocsit úgysem kell tolnom, akkor egy kis terep csak belefér! – gondoltam. Ezen a ponton “fellapoztam” a várandósság előtti edzésterveimet, és innen inspirálódtam. Úgy vagyok vele, hogy jó dolog futni, de még jobb, ha “feladat van”.
Erre a versenyre már idő célt is tűztem ki magamnak, aminél végül 1 perccel jobbat futottam. Ez már korcsoportos 3. helyet ért. Nem mondom, hogy nem kellett ellenőriznem a célban, hogy minden belső szervem megvan-e, de nagyon elégedett voltam.
Az igazi áttörés
Ezután viszont kicsit felhagytam a tervezett futóedzésekkel. Nem volt kilátásban újabb esemény, ahogy hűlt az idő, egyre nehezebb volt a babakocsis futás, és a hasizmaim is igencsak korlátozták az edzéseket. Már tudtam, mi az a km szám és mi az a tempó, amit ha átlépek, jön a “furcsa érzés” hasamban, ami elég ijesztő volt. Kerülnöm kellett a dombnak lefelé futásokat is, ami eléggé leszűkíti a lehetőségeket a mi környékünkön…
Ebben a tekintetben az áttörést az hozta, hogy decemberben meglátogattam a „Mestert”. Én csak így hívom, mások Bali Péterként ismerik 🙂 Ő a mozgásterapeuta, akihez korábban minden nyűgömmel jártam: térd, csípő, talp… ami fájt, azt megjavította. Éppen nem sokkal korábban osztotta meg, hogy már szülés utáni rehabilitációval is foglalkozik, az időzítése tehát tökéletes volt. Nemcsak hegkezelésben segített, de a törzsizmaimban keletkezett letapadásokat is feloldotta, amik gátolták a hasizmok összezáródását. Ugyanis mint kiderült, a torna önmagában kevés volt, fizikai akadálya is volt a javulásnak. Néhány kezelés után csökkenni kezdett a szétnyílás a hasizmaim között, és bár nem záródott teljesen – egyébként azóta sem -, a futás közbeni kellemetlenségek szinte teljesen megszűntek. Végre futhattam, ahogy kurta lábaim bírták.
A lábaim pedig nagyon is bírták. Most kiderült, hogy a sok-sok apróság, ami nem is tűnt annyira sportolásnak, igenis számított. Mivel a kedves fiam jórészt csak babakocsiban volt hajlandó aludni, naponta órákat sétáltunk. De semmi andalgás, tempós séta hegynek fel, hegyről le. Aztán a csodálatos anyuka-edzések Poór – Pintér Enikő – Encsivel, ahova vihettem magammal a fiamat is. Én elsősorban 1 óra nyugalomnak fogtam fel, amikor önállóan játszik én meg tornázhatok meg TRX-ezhetek mellette, de persze ezek az órák nem csak mentálisan tettek jót 🙂
Az utolsó kezelés után felmerült bennem, hogy ha már ilyen jól kezdem érezni magam, csak kellene futni egy félmaratont. A gondolat az volt: “ha tudok 15 km-t futni egybe, akkor tudok 21,1 km-t is”. Következő hétvégén ki is próbáltam. Tudtam. Gyorsan be is neveztem hát egyre.
Felkészülés kisgyerekes anyukaként a félmaratonra
A nagyon korlátozott – leginkább nem létező – autóvezetői képességeim határozták meg a szóba jöhető versenyeket. A Jánosházai Félmaratonra esett a választás, ami nem volt túl messze sem időpontban, sem távolságban, és pont útba esett a nagyszülők felé.
Másfél hónapom volt felkészülni. Onnan indultam, hogy teljesítsük valahogy, de mivel a 15 km-es futásommal már kellően megnyugtattam magam, hogy az menni fog, gondoltam egy számra: 2 óra 5 perc. Egy kicsit jobb, mint életem első félmaratonja, de nem túl bevállalós és 5 percre kerek szám.
A heti futásokat sikerült 3-4-re feltornázni, ebből 2 továbbra is babakocsival ment. A fél játszótér engem nézett, ahogy a megérkeztem az átizzadt futóruhában, kirángattam a télikabátot a babakocsi aljából, kicsomagoltam a gyerekemet a bundazsákból, majd kicsit lenyújtottam a mászókán. Aztán 1 óra után télikabát a csomagtartóba, és futás haza. De volt, hogy az alvásidőt használtam fel. Emellett pedig nyomtam az anya-tornákat is persze, szóval szinte minden napra jutott valami.
A futások nagyjából úgy alakultak, hogy hét közben volt egy egyenletes, alacsony-közepes intenzitású és egy kicsit gyorsabb-lassabb váltogatós babakocsis futás, hétvégén pedig egy nagyon laza, beszélgetős terepfutás és egy hosszú futás, amibe azért mindig belekomponáltam egy kis tempót. Kezdtem úgy érezni, hogy meglesz ez a félmaraton 2 órán belül is.
Jánosházai Félmaraton – 2025
A verseny napjára egész napos csendes esőt írt az előrejelzés a teljes Dunántúlra. Esélyem sem volt a napsütésre, de ez nem zavart különösebben. Úgy álltam a rajthoz, hogy ma egyéni csúcsot fogok futni. Ezt persze senkinek nem mertem mondani, még a férjemnek se. Csak annyit, hogy szerintem jó formában vagyok, nem kizárt hogy 2 órán belül beérek.
Tényleg rendesen esett az eső, de ebből semmit nem érzékeltem. Az elején kicsit idegesen pislogtam az órámra: ez jó tempó, de tudom végig tartani? Érzésre futottam, de minden km után lenéztem: még mindig ennyi, még mindig tartom, hah ez most kicsit gyorsabb is lett. Nagyjából a felénél már teljesen el is hittem, hogy nem fogok lelassulni. Pedig 16 km körül jött az ismerős érzés, hogy jó volt, de köszönöm ennyi elég. Nem foglalkoztam vele, már láttam a templom tornyát ott igen marha messze, csak addig kell eljutni. Hogy igazán hősies legyen a történet, az utolsó kilométer még vészesen emelkedett is. De ott már tényleg azon a ponton van az ember, hogy nem számít, hogy az egyik cipője kicsit beázott, 83 taknyos zsepi feszíti a zsebét és már egy ideje kellemetlenül meleg van az esőkabátban, csak menni kell.
1:53:40 lett a vége.Nemcsak egyéni csúcs félmaratonon, de a leggyorsabb mért 10 km-em is benne volt. 9 hónap kellett, de több, mint másfél év kihagyás után jobban ment a futás, mint valaha. (Legalábbis félmaratoni távig 🙂 )
Ez történt az elmúlt nem egész 1 évben
A hasizmaim összezáródása kb. 1,5 ujjnyinál megállt, de semmiféle egészségügyi problémát vagy kellemetlenséget nem észleltem azóta ezzel kapcsolatban.
A jól sikerült félmaraton után eszméletlenül motivált lettem. Részt vettem több terepfutó versenyen: futottam 11 km-t a Sopron Trailen, 32 km-t az Ultrabalaton Trailen és újra dobogóra állhattam a Soproni Crossfutáson, ezúttal a 10 km-es távon. Ismét elindultam egyetlen babakocsis futóként a Soproni Éjszakai futáson, ezúttal a 3. helyig toltam a kis szekerünket 6 km-en. Szeptemberben újabb egyéni csúcsot futottam volna a KapuvárRun félmaratoni távján, de csak 20,5 km-es volt végül a pálya, így hivatalos időm nem született.
Most pedig a következő félmaratonra edzek, de 2026-ban még tervezek egy 26 km-es, szintesebb terepversenyt és egy újabb maratont is. Rengeteget jelent, hogy a családom ilyen jól viseli a hobbimat.
Az felkészülésekben a saját edzésterveimre támaszkodtam, nem tudtam, hogy egy futóedző mennyire tudná kezelni a egyéni problémáimat és kissé kaotikus élethelyzetemet. De végül ez inspirált arra, hogy én is futóedző legyek. Annyira élveztem a tervezést és végrehajtást, hogy úgy éreztem ezzel nagyon szívesen foglalkoznék a saját céljaimon túl is.
Tanulságok az én szemszögemből
Persze egyetlen esetből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de ha a saját tapasztalataim alapján tanácsot kéne adnom leendő anyáknak, akkor ezek lennének azok:
1. Ne add fel a sportot
Természetesen itt mindig a kezelőorvos szava a mértékadó, de egy komplikációmentes terhesség alatt nyugodtan lehet folytatni a legtöbb sporttevékenységet. Azt kicsit bánom, hogy miután túljutottam a rosszulléteken nem próbálkoztam a futással, de abban szinte biztos vagyok, hogy rengeteget segített a szülés utáni regenerációban és később a futás újrakezdésében, hogy szinte végig csináltam valamit:
– várandósan erősítettem és jógáztam
– szinte azonnal ahogy hazaértünk a kórházból, elkezdtem a gyermekágyi rehabilitációs tornát
– utána azonnal a szülés utáni regeneráló tornát
– utána kifejezetten a szétnyílt hasizomra valót
– utána FittAnyu alakformáló tornát és TRX edzéseket
Közben pedig rengeteget gyalogoltam, pocakkal és babakocsival is.
2. Kell a támogatás
Egyedül nem megy. Mi nagyszülői segítségre a hétköznapi rutinban nem nagyon építhettünk, de a férjem szaladt a babaöbölhöz, amíg én tornáztam, figyelte a babamonitort mikor a háztömb körül futottam körbe-körbe, vásárolni vitte a fiunkat amíg én az erdőben szaladgáltam a kutyával. Másképp nem megy, valakinek be kell ugrania.
3. Muszáj néha kreatív megoldásokat találni
Nagyon sokat próbálkoztam hogyan tudok a legkényelmesebben futóedzést beiktatni:
– volt hogy a játszótérre és vissza futottam babakocsival (4 km-re otthonról van egy egész jó játszótér…)
– volt, hogy futva altattam, ilyenkor megszakítás nélkül tudtam futni
– volt, hogy futva mentünk a FittAnyu órára – ha már úgyis meg fogok izzadni, akár futhatok is előtte 5 km-t némi kerülő árán
– amikor már nem volt szükség rá, hogy én jelenjek meg ébredésnél, akkor pedig jöttek a hajnali futások
Erről írtam is egy külön cikket: Rohanok futni.
4. Teljesen felesleges előre tervezni
Kezdetekben mindenkinek van egy elképzelése, de jöhet egy szétnyílt hasizom, egy gyerek, aki alig alszik vagy csak karban, és máris oda az egész. Akkor kezdesz majd futni, amikor tudsz, de nem baj, mert úgyis vissza tudja nyerni az ember a formáját.
Ameddig pedig nem opció a futás, nagyon is megéri bármilyen más mozgást beiktatni, ami megoldható.
5. Nem számít mennyit hagytál ki
Ha már a gyermekvállalás előtt is fontos volt számodra a futás, akkor frusztráló nézni, ahogy pörögnek a hónapok, és még mindig nem tudtál visszatérni a futáshoz. De a test nem felejt (teljesen). Igen, az elején nem fogsz úgy futni, mint korábban, de ha minden lefutott kilométert ajándéknak és lehetőségnek látsz, és tudod, hogy most egy másik élethelyzetben hozod ki a legjobbat magadból, akkor egyáltalán nem lesz nehéz a visszaállás, és lehet, hogy még hamarabb is eléred a céljaidat, mint hiszed.
Nincs még hozzászólás